Budapest – Vosne-Romanée oda-vissza háromezer kilométer negyven óra alatt, négy országgal luxussal és roncstársadalommal, havazással köddel és vágtával, Tokaj aranyával Burgundia kult pincéjével. Európa veszélyben?! Egy villámlátogatás története.
Napokig tipródtam a menni vagy nem menni problematikáján. A menni győzött és ezzel végre kiestem a döntésképtelenség légüres teréből. Pétert viszont az indulást megelőző este - míg az ajándékba szánt Szepsy kartont állította össze -, büszkeséggel vegyes lelkesültség kapta el. Burgundiába megyünk a Domaine de la Romanée-Contihoz mi lehetne méltóbb ajándék, mint Tokaj újraálmodójának borai?! Nagykövetként toljuk magunk előtt a hegyaljai emberek munkájának káprázatos gyümölcsét. Válogatásába végül Úrágyák, Szamorodnik és természetesen Aszúk kerültek.
Vasárnap délelőtt pedig a lovak közé csaptunk. Ausztriában a határ után három kilométerrel forgalom lassítás. A forgalommal semmi baj. Láthatatlan „határátkelő” üzemel, szűk szűrővel. Európa védelem alatt …?
Mint megszállott országúti kerékpáros, Péter a gázpedált nyomva, a Bécs felé tartó pálya felújított aszfaltjának nagyszerűségén zengedez. Tempónkat Németországba átérve újabb fogalom lassítás töri meg. Péter morog. Átfolyatós, lépésben haladós ellenőrzés. Diszkréten bekukkantanak a kocsikba. Nézik a fejünket. Csorgunk tovább. Az informális ellenőrzési ponttól száz méterre konténerek és tábori hangár „várja” a hívatlan vendégeket. Messziről üresnek tűnik. Egyelőre.
Vágtatunk tovább. Péter a rendszámokat vizslatja, csupa kelet-európai. Csak a csúcsmodellekkel döngetnek, a többségé lassú, utolsó-remény-márkájú. Első megállónk helyszínén csak szláv nyelveket hallok egymásba mosódni. Alul- vagy utazáshoz öltözött melegítős családok nyüzsögnek a benzinkúton. A parkolók, mint ez is, tele leszegett fejű kelet-európai melósokkal, a benzinkutak shopjai mélyén pedig reménytelenségbe süllyedt wécés nénik üldögélnek, már ott, ahol még nem váltotta fel őket a három karú euro-cent zabáló automata. Mert akiket még nem rántott magához a kelet-európai roncstársadalmak mágnese, azok itt kapaszkodnak az Európa reménybe. Mennünk kell tovább, Németország hatalmas. Franciaország pedig messze még. Tovább töprengek.
Nem tudom eldönteni, hogy a bennem élő Németország kép láttatja ezt az országot körömollóval szabályosra szabottnak, vagy tényleg az? Mindenesetre az autópályáról nézve túl rendezett a táj. Vonalzóval húzott szegélyű szántók, ipartelepekkel váltakoznak, közéjük halastó méretű napelem telepek fekszenek napfényben bízva. Minden szigorúan szürke. Itt lustán csak a táj fölé magasodó szélerőművek lapátjai buknak le majd fel a tavaszi szél érkezésére várva.
A német autóipar alá terített autópályák pedig mintha maguk repítenék a rajtuk dübörgő forgalmat. De hova? A kérdés felesleges, a fejlődés megállíthatatlan. Maximum szakaszos.
Itt kifogy a tollamból a tinta, tényleg. Okostelefonos jegyzetelésre váltok.
Édesanyám bátyja, az 1956-ban hazáját hagyott keresztapám jut eszembe. Tizenhét évesen a nagy év decemberében szökött át a határon, másodjára sikerült csak elmennie. Nagyanyám és édesanyám a ’60-as években látták újra. Angol nőt vett feleségül és amint végre tehette már három gyerekes apaként vágtatott haza. A családot 1969-ben begyömöszölte az addigra már saját maga összehozta autójába, és honvággyal tüzelt büszkeséggel száguldott keresztül Európa akkori útjain. Manchestertől Rákospalotáig vezetett, határokon át, talán egy alvással. Talán. Kézzel írt Royal Maillel előre küldött levelében pedig - amit a rendszer persze elolvasott -, nagyanyámtól zsíroskenyeret és kovászos uborkát kért. Két éve halt meg ott. Angliában. Legidősebb fia apai gyökereit keresve Kapolcson vett házat pár éve, azt még megélte.
Nürnberg felé járunk, beékelődve az erős forgalomba. Nem lehet téblábolni, tartani kell a korlátozatlan sebességet. Sötét van, előttünk a hátsó lámpák gyöngysora virít. Egyszerre úszik a három sáv száznyolcvannal. Kiszállnék?! Nem lehet. Az élmény egyszerre félelmetes és felemelő.
Franciaországba már megemelkedve érkezünk. Üresek a pályák. Suhanunk a szabadságban a szépséges szőlővidék Burgundia irányába.
Szüleinknek ilyesmiben nem lehetett részük - emeli tovább kiváltságosság érzésünket Péter a Mercedes volánja mögött. Huszonöt éve még én sem hittem – folytatja, és teljesen beleéljük magunkat a legerősebbnek vélt kultúra nyújtotta repülésélménybe.
Hab a tortán, hogy másnap délelőtt várnak minket a Domaine de la Romanée-Conti-nál. A kultikus pincénél. Miért autóval jövünk? Mert bort viszünk tőlük Magyarországra. Extrán bizalmi termék, személyesen kell elvinni. Hamisítják. A Föld nevű bolygó legértékesebb borairól beszélünk. Persze csak addig azok, míg a Tokaji Aszú vissza nem ül őt megillető királyi trónjára. Ennyi elfogultságot magyarként igazán megengedhetek magamnak, közben repít a szabadság.
De ez nem verseny! Ez Európa, a fegyelemre kényszerített rendezett szőlőültetvényeivel és szőlőben güriző szorgalmas népeivel. Ez az alap, amire földrészünk felépült. Burgundiától Tokajig. A legmagasabb presztízsű dűlők és boraik pedig valójában ennek a kultúrának a szimbólumai. Nem a mohóságnak és a fenntarthatatlanságnak. Ott feszülnek a keresztek a dűlőkben, vagy nevükben viselik a szentséget ezek a földdarabok Romanée Saint Vivant, Szent Tamás, Clos Saint Hune, Úrágya. Nem az intézményesített kétezer éve tartó félremagyarázás eredményei, hanem paradox módon az emberi szabadság alapkövei.
Fél tizenegykor befutunk a célba, hirtelennek tűnik a helyváltoztatás, ahogy a gyorsan-hosszú út végén bepakolunk Nuits Saint Georges-ban a szobánkba. A tizenhárom órányi anyósülésezés és Burgundia levegője mély álomba küld. Reggel a helyi artisan (kézműves) pékségben croissanos, fánkos reggeli. Míg falatozunk jól öltözött franciák sorakoznak bagettjükért a kenyeres pultnál. Kell még magyarázni Európát?
Jóllakottan lecsorgunk Vosne Romanée-be a Romanée-Contihoz. Sok száz éves templom áll a pincészet központja mellett, emlékszem vissza a másfél évvel ezelőtti élményre. Nincs kérdés, a templomtorony messziről útba igazít. Ismerjük a járást. Hónunk alatt a vegyes karton Szepsyvel becsöngetünk. Már vártak.
Péter a karton Szepsyvel a DRC központja előtt
Brutális a francia örökösödési törvény. A Romanée-Conti pedig egy bonyolult családi szövevényre épült szőlőbirtok, úgyhogy bele sem vágok a-ki-kicsodába. Ismerősként fogadnak. (Most mindenki nyugodjon le! Nem kóstolunk. De azért tovább lehet olvasni!)
Átadjuk az ajándékot és Péterrel egymás szavába vágva titkolhatatlan szenvedéllyel magyarázzuk a Szepsyket. Az Úrágyát meg az édeseket. A szárazat részletesen taglaljuk. Az aszút ismerik és mélyen respektálják, olyannyira, hogy a „Borok királya, királyok bora” szlogent is idézik. Nagyon is tisztában vannak vele, hogy hol a helye a tokajinak.
Aztán irány a raktár. A Mercedes gyomra benyeli az előre elkészített fadobozokba zárt rakományt. Extra adagot kapunk, többet, mint korábban. Nem úgy van ám, hogy gyere cipó, ham-ham. Ki kell érdemelni a repetát - is. Olyan ez mintha Franciaország szent gráljából kapnánk cseppeket. És kapunk. Persze ez nem ott spontán adódik. Sok munka áll mögötte. Ismert és ismeretlen erők összhangja adja ki, hogy a Top Selection - Forczek Ákos és Jankovics Péter - érdemelte ki a hivatalos forgalmazás jogát. (Részleteket erről már írtam korábbi bejegyzésekben ugyanezen a helyen.)
Kurta ittlétünk arra elég, hogy elköszönés után még tekeregjünk egyet a meseházak és a dűlők közt. Kimegyünk a Romanée-Conti keresztjéhez is. Európa leghíresebb szőlők közti kőkeresztje ez. Már zajlik a sorok közt a munka. Metszenek, füstölnek. Alázatra tanít a Pinot Noir térdig érő fejművelésű fazonkájával.
A Romanée-Conti dűlő kőkeresztje
Mielőtt még fájó szívvel hátat fordítanánk Burgundiának, veszünk sajtokat és egy helyi húsos petrezselymes specialitást, Jambon persillé-t aztán irány Budapest. Nekiállunk legyűrni ismét az 1430 km-t. A francia pályák most is szinte üresek, az idő tiszta, de szürke. Szaggatjuk az aszfaltot és magamban mosolygok, hogy múltkor még, hogy izgultunk a nagy értékű rakomány miatt. Németországban hamar ránk esteledik és ahogy az esőből hó lesz, úgy vált át bennem a könnyűség feszültségbe. Péter meg ezerrel koncentrálva két kézzel markolja a kormányt a csúszós pályán. Tempósan haladunk a havazásban és ha épp nem csendben aggódom, akkor a Csillagok háborújából ismert képet fedezem fel a „vízszintesen” hulló hópelyhek látványában és hallom amint Han Solo a hyperhajtómű bekapcsolására kéri Chubbakkát. Összeér a valóság és a felfoghatatlan.
Kávét kávéra öntünk. A hó eláll, az eső szakad. Ausztriához közeledve meg sűrű köd ül ránk. Lassan tisztul az idő és egyszerre túlméretes tárgy villogója közeledik hozzánk. Utolérjük. Mi ez? Hosszú cső mered ránk. Elhaladunk mellette. Jézus! Egy tank. Ez nem csak az autópályának, de a mi generációnknak is túlméretes. A rádióból jövő hírekben meg a macedón határnál növekvő feszültségről beszélnek. Ébren tartó, megunhatatlan utazó zene döng az autóban. Háromra hazaérkezünk. Már túl vagyunk a borok biztonságba helyezésén. Hajnalban még megnézem az Oscar-díj győztes rendező hála beszédét. Azaz a szeretet mindenek felett. Európa mi vagyunk! Borral, kenyérrel békében.
Tallián Hedvig
